Jöttem hazafelé, és az utcánkban belegondoltam, hogy mi fog itthon várni. Nem vidított fel túlságosan az ötlet, hogy három napja nem látott édesanyám társaságában kiabálhassak a drágalátos húgommal random dolgok miatt. Nem igazán. Inkább elgondolkodtam azon, hogy mi várhatna.
Belépek az ajtón és pár napos chips és alkohol szaga csap meg. Ledobálom egy polcra a táskám, lerúgom magamról a szétfoszlott tornacipőm, és a kávéfőzőhöz nyúlok. Üres. Jellemző. Felfigyelek valami idegesítő zenére, amit végül felismerek. Pár hónapja elég gyakorivá vált ez az alapzaj belvárosi garzonunkban. Felmegyek a galériára, ahol Süti fekszik a hátán, lábait égnek meresztve pihenteti a falon. Kezében a Zabhegyező. Hiába olvasta már vagy százszor azt a hülye könyvet, még mindig lát benne valamit. Észre veszi azokat az apró, ám fontos igazságokat amik nekem sosem fognak feltűnni. Többek között ezért is szeretem őt. Kinyomom a gépet, amin Sex Pistols szólt, és levágódom a hatalmas matracunkra, Süti mellé. Egy darabig csak bámulom a plafont, majd Süti sóhajt egyet, és maga mellé fekteti becsukva a könyvet.
-Mi baj van, már megint?
És igazából nincs semmi baj. Jól vagyok. Én esküszöm, Jimbora esküszöm, hogy ha ez így történne én boldog lennék. Én nem haragudnék senkire. Nem haragudnék a világra, amiért buta és értetlen. Nem haragudnék a főnökömre amiért lenéz. Nem haragudnék Husira és Danira akik pont akkor álltak Újpest-központban amikor én leszálltam a metróról. Nem érdekelne semmi. Boldog lennék.
*Sorry for the
Bejegyzések
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése